Még 2015-ben történt, hogy az akkori főnököm elküldött Sárvárra, hogy az elektromos töltőállomásról hozzam el a Nissan Leaf-et, és vigyem le Balatonfüredre, ahol szintén található töltő, egy szálloda parkolójában.

A történet hangulatát kitűnően megalapozza, hogy december leghidegebb napján találta ki a főnök, hogy neki Füreden kell a tesztautó,  és azonnal. Én éppen Veszprémben voltam, már este 6 óra volt, amikor Norbi barátom felhívott, hogy megyünk Sárvárra, már itt van Veszprémben és akármit is csinálok, hagyjam abba, mert dolgunk van.

Így indultunk el megközelítőleg fél 7-kor Veszprémből, busszal, csak hogy az amúgy is tragikomikus kalandunk jól induljon.

Persze 628-szor át kellett szállni, mire eljutottunk a végtelennek tűnő pályaudvarokon ácsorgás és fagyoskodás után Sárvárig, ahol fogadott minket a fekete Levél. Ekkor már erősen 9 óra volt, a hőmérséklet pedig még erősebben mínuszban, csontig hatoló fagyos széllel . Öltözetünk a legkevésbé sem volt alkalmas az ilyen időben való csatangoláshoz, nekem azért mert nem gondoltam hogy este 9-10 körül még Sárváron fogok egy elektromos autót keresni, Norbinak pedig azért, mert egyszerűen balfasz.

Levettük az autót a töltőről, beültünk, majd vegyes érzelmekkel konstatáltuk, hogy az autó kijelzője szerint 136 kilométert képes megtenni. Sárvártól Balatonfüred 105 kilométerre van, tehát necces hogy odaérünk-e, tekintve hogy a becsült érték jóval több, mint a valós, pláne ilyen hidegben.

- Te, ne kapcsoljuk be a fűtést, akkor nem merül annyira! – Gondoltam, ami utólag nem tudom, hogy jó ötlet volt-e, ugyanis pár kilométer után már úgy éreztem, hogy odafagytak az ujjaim az egyébként kellemes tapintású kormányhoz.

Megkezdtük hát utunkat, amely – akkor még nem sejtettem – igen csak szkeptikussá tett az elektromos autókat illetően.

Maga a vezetés katasztrofális élmény volt, nem csak az irdatlan hideg, hanem a Leaf fényszórói miatt is; olyan gyengén világított a reflektor a decemberi fagyos éjszakában, hogy rendszeresen elfelejtettem lekapcsolni amikor szemből jött valaki, mert nem látszott, hogy fel van kapcsolva. A szélvédő pedig vadul párásodott, hiszen zseniális ötletemből fakadóan nem mertünk fűteni és keringetni a levegőt, nehogy lemerüljön a tesztautó az út szélén. Így aztán csak időnként fújattunk a szélvédőre, vagy lehúztuk az ablakot (mínusz 10 körüli hőmérsékletnél, okos!) de fűteni, azt még akkor sem, ha maga Elon Musk ült volna mellettem.

 A kilométerek vészesen fogytak a becsült értékből, jóval gyorsabban mint amire számítottunk. Éppen hogy elértük Herendet, amikor már csak 5 kilométer maradt az autóban. És csak hogy tovább rontsuk az amúgy is botrányos helyzetünket, Isten tudja hogyan, feltévedtünk egy felüljáróra, ahonnan mire lekeveredtünk, már csak 2 (!) kilométert írt a kijelző. Én kettes voltam matekból, Norbi pedig a talpára ragasztott puskával ment át az érettségin, de azért ki tudtuk számolni, hogy ha Sárvártól Herend 75 kilométerre van, akkor nem kellett volna lemerülnie a négykerekű Levélnek, hiszen indulásunkkor még 136 volt a becsült hatótáv. Mindezt úgy, hogy még a fűtést sem mertünk bekapcsolni a Sztálingrádi hidegben.

- Ebből baj lesz – Fogalmazódott meg bennem a rendkívül mélyenszántó gondolat.  Szerencsére Norbi barátom ura volt a helyzetnek, és gyorsan megnézte Google térképen (már az autó navigációs rendszerét sem mertük nyomkodni, nehogy jobban merüljön), hol van egy benzinkút (igen, benzinkutat kerestünk elektromos autóval).

Valami magasabb-rendű egzisztencia a mi megmentésünkre éppen Herendre teremtett egy kutat, így talán addig elgurul az elektromos Fekete Gyöngy,  ha esetleg nem, rádugjuk a Norbi powerbankjára – poénkodtunk.

Végül kibírta a kútig, ahová teljesen átfagyva, szó szerint dideregve, remegve érkeztünk meg, enyhe kétségbeesést tükröző, ám de megmeneküléstől csillogó tekintettel. Ekkor már elmúlt éjfél.

A benzinkút önműködő ajtaján betoppantunk, a fiatal szőke pénztáros csaj, és a középkorú mosolygós kútkezelő srác beszélgetésüket félbeszakítva,  kissé megdöbbenve, mereven néztek ránk.  Hiszen úgy festettünk, mintha egyenesen a Don-kanyarból érkeztünk volna. A kínos szituációt csak tetézte, hogy Norbi haverom ütősen kezdte a bemutatkozást:

- Sziasztok, bedughatjuk a konnektorba az autónkat? – Ezen mondat hallatán még én is elgondolkoztam egy pillanatra, hogy jól hallottam-e.

Így álltunk ott.

Két fiatal suhanc, akik valamiért remegnek össze-vissza, és hülyeségeket beszélnek, valami autóról meg konnektorról.

A két alkalmazott szerintem először rendőrt akart hívni, de mivel láttuk rajtuk kétségbeesésüket , megmutattuk nekik, hogy tényleg elektromos autóval jöttünk, ott áll a bejáratnál. Végül megengedték hogy a hosszabbítót kivezetve rádugjuk az autót a 220-ra, és néhány órát töltsük a Suhanbongót. Hogy mennyire átfagytunk azt remekül szemlélteti, hogy 2 óra melegedés után ugyanúgy remegtünk, mint amikor még ismerkedésünk elején az elmeosztályt akarták hívni ránk a kutasok.

A cseh rendszámos lemerült tesztautó, a decemberi éjszakában

Amikor már volt annyi az akksiban, hogy elinduljunk, mondtam Norbinak hogy vezessen ő, mert nekem még mindig zsibbadtak az ujjaim a hidegtől. Ez újabb baklövés volt, mert megint azonnal eltévedtünk, és Norbi barátom hozzávetőlegesen 3 és fél perc vezetés után nekitolatott egy kerítésaljzatnak, és összetörte a Leaf hátulját, annak ellenére, hogy az autóban van tolatókamera. Ezután már megtaláltuk a hazafelé vezető utat, és csak egy rókát ütöttünk el majdnem.

Végül megérkeztünk Balatonfüredre. Nem tudom, hogy a Leaf, vagy mi voltunk jobban megtörve.

És hogy ezek után mit gondolok az elektromos autózásról? Azt, hogy tegnap vettem egy W124 dízel Mercit.